Szuperbori

A dolgozás azt is eredményezi, hogy csak ámulok-bámulok, hogy egyik napról a másikra miket tud a Bori. Aki nem szereti a sajátgyerek dicséretéről szóló ömlengéseket, az most hagyja abba ennek a posztnak az olvasását.
Bori egy-két nap alatt beletanult a szerepjátékba, a most megérkezett nagymamájának, Mártikának önt a kis műcsészébe tejecskét, és megitatja. Benedek baba természetesen itt is főszereplő, megy este kezet mosni, vacsora előtt, ahová anyóka küldi. Mindezt a freecycle-ön szerzett Barbie házban teszik, ahol mondjuk nem érnek fel semmit, mert ez komolyan a hosszú lábú Barbikra van tervezve, de ez nem zavarja meg az elmélyült játékot. Ma reggel azt mondta nekem Bori: - Nem találom a kupakját ennek a ceruzának. Nagymamának azt mondta: - Megmutatom a szobámat. Panniék itt léte alatt a -Gyere velem volt a sláger, most már azt mondja, - Gyere, együtt menjünk.

Volt egy pár nap, amikor az izé szó helyett azt használta, folyosó. Bármire, aminek nem tudta hirtelen a nevét, azt mondta folyosó. Kérem azt a folyosót, stb.Azt is mondja, hogy Babócát szeretnék nézni, és sokmindent magától megköszön a köszi, és a thank you váltogatásával.

Új angol tudás : Clap your hands!, swish, swish swish, round and round, all through the town. Twinkle twinkle little star.

Mesélés. Már három teljes mesét végigbír türelemmel, és kéri azokat, melyek tetszettek neki az előző alkalommal. A Vidám mesékből, amit Misitől kapott, a Gomba alatt a kedvence, abból is a veréb tetszik neki a legjobban. Ami nagyon érdekes, hogy a negatív aspektusokról nem akar tudomást venni, nem szereti őket. Mutatja, ha valaki szomorú a képen, mondja, hogy szegény, meg sajnos, és várja, hogy jóra forduljon a dolog. A gombás mesét például úgy meséli, hogy a róka is befért a gomba alá a végén. A kiskakas gyémántfélkrajcárjában is szereti a török császárt, és csak odáig érdekli, míg kútba nem dobják a kakast, meg a vége.

Azt is mondja újabban, hogy mi nem. - Én nem kiabálok. - Nem Benedek, Franci. Meg ilyenek. Most éppen: - Benedek leesett a lépcsőn, eltörött a lába, megmasszírozom, nem fáj neki. Hiszen a Barbiknak kitalált lépcsőn nyilván folyton leesik a Benedek baba.

Ma délelőtt pedig pasizott a lelkem Finlayvel, aki itt lakik az utcánkban, anyukája Rebeka. Finlay Francival egyidős, kicsit kisebb csak mint Bori. nagyon szeretik egymást, és Bori kapott is kölcsön egy hangokat kiadó tologatós játékot, és megköszönte: - Thank you. Erről Panniék tudnak majd még mesélni, hogyan használja Bori a köszönömöt.

Fejlemények

Májkival voltunk a Temze parton sétálni, jó kis helyeket láttunk:

 Túl vagyok az összes beavatásos shiften. Voltam már mindkét kórházban nappali és éjszakai műszakban is.
Sőt két napja már biciklivel járok Paddingtonhoz, elsőre egy óra volt, ma már csak fél hazafelé. Nagyon megéri, mert egyrészt hétvégén hiányosan járnak a metrók, másrészt igen drága. Oda-vissza 4.20 fontot lehet spórolni.
Az „új” kórház, ahol régebben nem dolgoztam egyelőre több izgalmat tartogat számomra márcsak az ismeretlenség okán is. Ez egy Level 2 unit, a többi kórház, beleértve az otthonit is ehhez képest Level 3. Vagyis itt kevésbé beteg, nagyobb gyerekek vannak. Ebből adódóan más a hozzáállás, általánosan elmondható, hogy itt mindenki jobban aggódik. Ez nekem nem tesz annyira jót, mert most én is jobban aggódom még, hiszen nem dolgoztam két éve. Ráadásul, amikor egészséges újszülötteket utoljára láttam, az még régebben volt, 2010 elején.  Azután az sem sokat segít, hogy tényleg jobban átérzem a szülők aggódását, mint Borbála születése előtt. Így elég sok időt töltök az anyukák, apukák megnyugtatásával, kérdéseikre  adott részletes  válaszokkal. Egy szó mint száz, a szakmai nehézséget most az egészséges gyerekek kis aprócseprő problémái jelentik, melyekről most már tudom, hogy csak relatíve aprócseprők, a másik oldalról igen jelentősek.

Plusz a telefonálás. Annak egy különös pikantériája van. És valamiért ezt mindig a külföldről újonnan érkezők nyerik meg. Talán ez egy kimondatlan szabály, hogy nehogy úgy érezhesd, nem is vagy idegen ezen a helyen. A négy nappalomból kettőt töltöttem telefonálással egy újszülött ügyében. Elképesztő mennyiségű orvossal, Helath Care asszisztessel, speciális nővérrel kellett beszélnem, mindenféle recepción keresztül. Faxolni, emailezni is lehet, de valamiért itt mégis a telefonálgatás dívik, illetve ugye telefonon kéred el a fax számot. Minden helynek, kórháznak van ráadásul egy switchboardja, melyen keresztül kell(!) elérni az illetőket, néha meg van adva mellék is, de az ritka. Lehet még „megbleepelni” valakit, vagy üzenetet hagyni, de mire visszahív, este lesz, illetve az üzenethagyáshoz is hosszú hosszú gépi magyarázást kell végig hallgatnod, mielőtt elmondhatod a neved, és a bleeped számát, amit ő is nagyon bonyolultul tud visszahívni. A switchboard a mi kórházunkban igen vicces, talán már múltkor is írtam róla, tárcsázod a nullát, és egy gépi hangnak elmondhatod a nevet, vagy osztályt, akit hívni akarsz, ehhez azonban olyan kiejtésednek kell lennie, mint a gépnek, különben mondod a nevet, és valaki mást kapcsol, szerencsére visszamondja, kit hív: - Calling XY, unless you say cancel. Legegyszerűbb azt mondani a gépnek, Operator. Ekkor kapcsol egy élő embert, aki egy ideig keresgéli a számát annak, akit hívni akarsz, de ha odakapcsol, és nem veszik fel, kezdheted előröl az egészet, mert nem mondják ám meg a melléket.

Visszamenni a munkába ambivalens érzés, mint általában az érzések. A legnagyobb meglepetés, ami engem ért, hogy szignifikánsan kevésbé érdekel az egész. Nem igazán tölt el büszkeséggel, ha megoldok valamit, és nem értem, az átadást miért nem fogják rövidre a többiek, hogy indulhassanak vagy indulhassak haza. Mondjuk az is igaz, hogy  elég fárasztó ez most így „full time”-ban (gondolom, az angol nyelv rátesz egy lapáttal, sokkal jobban kell figyelni, még akkor is, amikor pletykálkodás megy, sőt azt még kevésbé értem). Talán nem véletlen, hogy ugyan itt hamarabb mennek vissza az anyukák dolgozni, de általában félállásba.

Persze az otthoni munkabeosztáshoz képest azért az jobb szerintem, hogy ugyan van, hogy három-négy napig nem látom Borit, de utána meg négy napot itthon vagyok reggeltől estig. És egyelőre úgy néz ki, érti a helyzetet. Mindig nagyon örül nekem, mikor hazajövök (amikor nem alszik), és ölelget sokat. Az Altató végét szereti hallgatni, amit Balu talált ki neki, illetve Bence szerzett egy mesekönyvet, melyben a kismajom az anyukáját keresi, és a végén megtalálja. Ez nagy sikert aratott nála, reggel nekem is megmutatta rögtön, ahogy hazaértem.

Boriról. Nem szereti, ha videózzák, próbáltuk felvenni, ahogy táncol, meg mutogat, de ilyenkor abbahagyja, és hátat fordít. Mostanában kezdett el nézni meséket, és a Micimackóból a Róbert Gida tetszik neki a legjobban. Ha egy ideig nincs a színen, mindig megkérdezi, hol van. Mint amikor a Veráról nincs szó egy ideig. – Hóó van a Vera?, kérdezi.  A Bogyó és Babóca a másik, amit kérni szokott persze, illetve mióta Balázs itt volt, a gyerekdalokat kéri nevén nevezvén. A képen a gyönyörű új kanapé is látható.

Járunk vele a helyi könyvtárba is, ahol két mese után van húsz perc éneklés, igen sok gyerekkel, ezért zsúfolt, és káoszos, de Borinak tetszik, és ott legalább angolul beszélnek, bár akikkel legutóbb barátkoztunk, spanyolok voltak persze. Én eléggé bajban vagyok a híres hallásommal, hiszen a nagyon ismert angol énekeken kívül a többi nekem is új, tehát teljesen esélytelen, hogy tudnám Borinak énekelni, illetve a szófoszlányok alapján, amit ő megjegyez belőlük, nem is mindig jövök rá, melyiket szeretné, ha megpróbálnám. Elég vicces, hogy nekem is mennyi újat kell tanulnom. Itt a gyerekek nem motoroznak, hanem rollereznek, Bori már ki is próbálta másokét, és tehetségesnek látszik, bár időnként elég nagyot esik orra.

A lakást már megszokta, mondja például, hogy menjünk a nappali szobába. A konyhában sok időt töltünk, a jó meleg szőnyegen szokott játszani a plüss vagy igazi zöldségekkel, vagy mivel elég széles a konyhapult, azon ücsörög, és segít főzni. Az ő szobája elég kicsi, és sajnos sötét is, de alváshoz megfelel, van benne egy kényelmes fotel is, abban lehet mesélni este. Már megvettük a nagylányos ágyat is, de még nem mertük beüzemelni... A kertet még nem nagyon vettük birtokba, mert elég hideg van még, de növényeket már locsolt Bori nagyon ügyesen.

Bencével nagyon jól megvannak, erről majd ő is ír, remélem, illetve felkérném a PanniBalu-t, hogy írjanak az itt töltött időről, amiből én kimaradtam dolgozás okán, ha van kedvük vendégblogolni. Bencére visszatérve legfrissebb megfigyelésem, hogy folyton Boriról beszél, voltak nálunk vacsoravendégek kétszer egymás után, és miután Bori lefeküdt aludni, Bence képeket mutogatott róla, és büszkén mesélte, milyen ügyes, és szép. Tisztára mint egy elvakult kismama. :)  Samuval Annával nagy a szerelem, ha itt vannak, csak velük játszik, ma az egyik bögrén látott egy párt, és mondta Samu, Anna, Samu, Anna. Csütörtökön Krisztiánnal is összebarátkozott, aki a kiságyból ki-bemászásra tanította. Kicsivel később Bori elkezdett bemászni, de azt mondta, -Nem tudok bemászni, Krisztián hol van?, majd kiszaladt, és behívta. Hajni altatta, tőle is dalokat rendelt a drágám. Elalvásnál mostanában sokat mesél arról, mi történt aznap vagy előző nap, és nagyon szereti végighallgatni, hogy ki mindenki alszik már. Maci kutyánál hozzáteszi, hogy vauvau, Gabinál mondja, Lilike, Veránál, hogy Gábor. Benedeknél megismétli, hogy Benedek egy nagy sóhajjal, és mosollyal. A szuper CD-t is mindig hallgatjuk, amit Lulutól, Rékától, és András papától kaptunk, András papát mindig vissza kell tekerni. Illetve először hallgatva azt hitte András hangjára, hogy Bence beszél. Lett egy Panni baba is újabban, és ha valamit hamisan éneklek, követeli, hogy a Panni énekelje. Na, szép. (mondjuk ezt tuti én neveltem bele)
Panni által tanított kedvenc mondóka most a Répamese. Erről egy videó is következik majd, egyelőre egy kép, hogy lássátok, mennyire bejöttek az Éva nagymamitól kapott babákok.

Az elmúlt 10 nap története

01/02/2013

Borival hazaugrottunk a hétvégére, megleptük családunk tagjait. Ezalkalommal Benedek volt legnagyobb hatással Borira, megtanította neki, hogy a Nap magja forró, hogy a gyerekágyra felnőtt nem ülhet, és még nagyon kedvesen puszit is adtak egymásnak. Azóta Éva nagymamitól kapott Bendek fabábú a kedvenc, még együtt is fürdik Borival, persze ruhástul. A repülésre készülve, és azóta is sokszor mondja, hogy találkozom Benedekkel, találkozom Verával, Julcsival, Rozival.

A héten megérkeztek a bútorok. Felfedeztünk egy weboldalt, freecycle a neve, ahol emberek meghirdetik azon cuccaikat, melyeket kidobnának, hátha kell valakinek, aki érte jön, és elviszi. Itt "kukázott" Bence egy akasztós-polcos fehér szekrénykét Borinak, egy bőrüléses ikeafotelt, és egy Barbie-házat. Az ikeából megjött a szófabed, a dohányzóasztal, az ágyunk, éjjeli szekrénnyel, Bori ágya, és asztala-székei. Kedden pedig Krisztián segítségével, aki a bérelt van-t vezette, és Bence elhozta Lutonból a kolléganőm által felajánlott kerek ebédlőasztalt és hozzávaló székeket a konyhába. Ugyan rossz kulcsot kaptak, és a storage warhouse gondnokával kellett leveretniük a lakatot, de megoldották, és abból, hogy a tulajjal való telefonos egyeztetés után a gondnok előhúzott egy bazi nagy lakatleverő szerszámot, kiderült, nem is olyan ritka esemény a kulcs nélküli behatolás a tárolókba.

A hét eseménye még, hogy megkaptam a beosztásom, izgi volt, mert már három hete minden pillanatban küldhették a beosztást, és first comes first served alapon kellett választani, hogy hányas számú registrar akar az ember lenni, az alapján, hogy mikor szeretné a szabadságát. Nekem meg muszáj volt a július második felét lefoglalnom, ugyebár. Ez szerencsére sikerült is.

Biciklimet is megszereztem Denis bácsitól, mindketten megszívtuk az átadás-átvételt, mert aznap kétszer 20 percig esett az felhőszakadásos eső, egyszer, amikor ő bekerekezett vele a kórházba, később pedig, amikor én hazatekertem. Egyébként egész nap hétágra sütött a nap. Megint észleltem, hogy milyen sokrétű itt az időjárás, hogy az eső is milyen sokféleképpen tud esni, illetve mennyire más, ha fúj a szél, ha kicsit fúj a szél, illetve, ha szélcsend van, és mindez öt percenként tud változni. Talán ezért is beszélnek róla annyit.

Itt járt nálunk Balázs, és Májki, és ezekben a percekben érkezik Panni-Balu, ahogy Bori kis fejében vannak.

Iris néni

 

Iris néni, a 75 éves Cipruson született, felettünk lakó szomszéd sztoriját már többen hallottátok, de azért leírom, mert vicces. Vasárnap délelőtt a gyönyörű hóesésben kimentünk Borival hóembert építeni, Bori szokásához híven eszegette a répa egyik felét, mikoris egy magát Mike-nak nevező angol úr megszólított, átadhatja-e nekem Irist, akit ő haza hozott a templomból, de nem találja a kulcsát. Hát, átvettem Irist, a hátsó kulccsal megpróbáltunk bemenni, de a hátsó ajtóban gondosan benne volt belülről egy kulcs, így betessékeltük a konyhánkba, ahol Nórától kölcsönzött egyszem székünkre le tudott ülni. Kikapcsolt mobiltelefonján megpróbálta felhívni a lányát, aki szerencsére London közelében lakik, nem úgy mint a fia, aki Írországban. Ekkor Bence közbelépett, és átvette a telefonálási feladatot, de a landline(matávekvivalens)-t nem vette fel senki, egy gondosan nejlonba csomagolt sajtcetlin volt még pár telefonszám, köztük egy mobilszám a lányához, ezt is hívtuk, ki volt kapcsolva. Iris ugyan kicsit feszengett, hogy betolakodott hozzánk, de magabiztosan várt, hogy majd a lánya hazaér, és akkor majd elérjük. Két óra elteltével, miközben halrudacskákat szolgáltam fel neki rizzsel ebédre, gyanút fogtam, és felhívtam tamarát, a főbérlőnket, nem tud-e valamit ilyen esetre. Két perc múlva hívott engem Iris lánya, akinek a mobilszáma egész más volt mint a sajtpapírra írt. Így még három órát üldögélt Iris néni a konyhánkban, mire a lánya, akinek még a gyerekeit is el kellett helyeznie a másik nagyszülőknél, megérkezett a kulccsal. Most már nekünk is van kulcsunk hozzá. Bori viszont megtanulta tőle a green és orange szavakat angolul, sőt mi több, Iris még énekelt is neki, Humpty Dumpty-t, Little Miss Muphet-ot, meg valami szomorút, amikor Jack? és Jill leesik a dombról. Ő meg magyarázott neki, hogy Iris néni így, iris néni úgy.

Másnap kaptunk egy szép köszönő képeslapot. Itt ez nagy divat. Cards for everything, erre épül egy egész üdvözlőkártya-ipar. Amúgy itt a nagyon fejlett nyugaton igen gyenge a mobilhálózati lefedettség, az internet/wifi helyzet is rosszabb mint otthon. Sokkal többet használják az emberek a telefont, hagynak hangüzenetet, a kórházban is folyton csörögnek a telefonok, szólnak a bleepek. A számítógépek 2003-masok, iszonyú kivárni, míg egyáltalán bejelentkezem a Windowsba. Levelet is sokat írnak, fontosabb az ember címe mint az ímélcíme. És az adminisztráció is sok kézírással jár itt a kórházban. Sokminden van itt, ami idejét múlt.