Fejlemények

Májkival voltunk a Temze parton sétálni, jó kis helyeket láttunk:

 Túl vagyok az összes beavatásos shiften. Voltam már mindkét kórházban nappali és éjszakai műszakban is.
Sőt két napja már biciklivel járok Paddingtonhoz, elsőre egy óra volt, ma már csak fél hazafelé. Nagyon megéri, mert egyrészt hétvégén hiányosan járnak a metrók, másrészt igen drága. Oda-vissza 4.20 fontot lehet spórolni.
Az „új” kórház, ahol régebben nem dolgoztam egyelőre több izgalmat tartogat számomra márcsak az ismeretlenség okán is. Ez egy Level 2 unit, a többi kórház, beleértve az otthonit is ehhez képest Level 3. Vagyis itt kevésbé beteg, nagyobb gyerekek vannak. Ebből adódóan más a hozzáállás, általánosan elmondható, hogy itt mindenki jobban aggódik. Ez nekem nem tesz annyira jót, mert most én is jobban aggódom még, hiszen nem dolgoztam két éve. Ráadásul, amikor egészséges újszülötteket utoljára láttam, az még régebben volt, 2010 elején.  Azután az sem sokat segít, hogy tényleg jobban átérzem a szülők aggódását, mint Borbála születése előtt. Így elég sok időt töltök az anyukák, apukák megnyugtatásával, kérdéseikre  adott részletes  válaszokkal. Egy szó mint száz, a szakmai nehézséget most az egészséges gyerekek kis aprócseprő problémái jelentik, melyekről most már tudom, hogy csak relatíve aprócseprők, a másik oldalról igen jelentősek.

Plusz a telefonálás. Annak egy különös pikantériája van. És valamiért ezt mindig a külföldről újonnan érkezők nyerik meg. Talán ez egy kimondatlan szabály, hogy nehogy úgy érezhesd, nem is vagy idegen ezen a helyen. A négy nappalomból kettőt töltöttem telefonálással egy újszülött ügyében. Elképesztő mennyiségű orvossal, Helath Care asszisztessel, speciális nővérrel kellett beszélnem, mindenféle recepción keresztül. Faxolni, emailezni is lehet, de valamiért itt mégis a telefonálgatás dívik, illetve ugye telefonon kéred el a fax számot. Minden helynek, kórháznak van ráadásul egy switchboardja, melyen keresztül kell(!) elérni az illetőket, néha meg van adva mellék is, de az ritka. Lehet még „megbleepelni” valakit, vagy üzenetet hagyni, de mire visszahív, este lesz, illetve az üzenethagyáshoz is hosszú hosszú gépi magyarázást kell végig hallgatnod, mielőtt elmondhatod a neved, és a bleeped számát, amit ő is nagyon bonyolultul tud visszahívni. A switchboard a mi kórházunkban igen vicces, talán már múltkor is írtam róla, tárcsázod a nullát, és egy gépi hangnak elmondhatod a nevet, vagy osztályt, akit hívni akarsz, ehhez azonban olyan kiejtésednek kell lennie, mint a gépnek, különben mondod a nevet, és valaki mást kapcsol, szerencsére visszamondja, kit hív: - Calling XY, unless you say cancel. Legegyszerűbb azt mondani a gépnek, Operator. Ekkor kapcsol egy élő embert, aki egy ideig keresgéli a számát annak, akit hívni akarsz, de ha odakapcsol, és nem veszik fel, kezdheted előröl az egészet, mert nem mondják ám meg a melléket.

Visszamenni a munkába ambivalens érzés, mint általában az érzések. A legnagyobb meglepetés, ami engem ért, hogy szignifikánsan kevésbé érdekel az egész. Nem igazán tölt el büszkeséggel, ha megoldok valamit, és nem értem, az átadást miért nem fogják rövidre a többiek, hogy indulhassanak vagy indulhassak haza. Mondjuk az is igaz, hogy  elég fárasztó ez most így „full time”-ban (gondolom, az angol nyelv rátesz egy lapáttal, sokkal jobban kell figyelni, még akkor is, amikor pletykálkodás megy, sőt azt még kevésbé értem). Talán nem véletlen, hogy ugyan itt hamarabb mennek vissza az anyukák dolgozni, de általában félállásba.

Persze az otthoni munkabeosztáshoz képest azért az jobb szerintem, hogy ugyan van, hogy három-négy napig nem látom Borit, de utána meg négy napot itthon vagyok reggeltől estig. És egyelőre úgy néz ki, érti a helyzetet. Mindig nagyon örül nekem, mikor hazajövök (amikor nem alszik), és ölelget sokat. Az Altató végét szereti hallgatni, amit Balu talált ki neki, illetve Bence szerzett egy mesekönyvet, melyben a kismajom az anyukáját keresi, és a végén megtalálja. Ez nagy sikert aratott nála, reggel nekem is megmutatta rögtön, ahogy hazaértem.

Boriról. Nem szereti, ha videózzák, próbáltuk felvenni, ahogy táncol, meg mutogat, de ilyenkor abbahagyja, és hátat fordít. Mostanában kezdett el nézni meséket, és a Micimackóból a Róbert Gida tetszik neki a legjobban. Ha egy ideig nincs a színen, mindig megkérdezi, hol van. Mint amikor a Veráról nincs szó egy ideig. – Hóó van a Vera?, kérdezi.  A Bogyó és Babóca a másik, amit kérni szokott persze, illetve mióta Balázs itt volt, a gyerekdalokat kéri nevén nevezvén. A képen a gyönyörű új kanapé is látható.

Járunk vele a helyi könyvtárba is, ahol két mese után van húsz perc éneklés, igen sok gyerekkel, ezért zsúfolt, és káoszos, de Borinak tetszik, és ott legalább angolul beszélnek, bár akikkel legutóbb barátkoztunk, spanyolok voltak persze. Én eléggé bajban vagyok a híres hallásommal, hiszen a nagyon ismert angol énekeken kívül a többi nekem is új, tehát teljesen esélytelen, hogy tudnám Borinak énekelni, illetve a szófoszlányok alapján, amit ő megjegyez belőlük, nem is mindig jövök rá, melyiket szeretné, ha megpróbálnám. Elég vicces, hogy nekem is mennyi újat kell tanulnom. Itt a gyerekek nem motoroznak, hanem rollereznek, Bori már ki is próbálta másokét, és tehetségesnek látszik, bár időnként elég nagyot esik orra.

A lakást már megszokta, mondja például, hogy menjünk a nappali szobába. A konyhában sok időt töltünk, a jó meleg szőnyegen szokott játszani a plüss vagy igazi zöldségekkel, vagy mivel elég széles a konyhapult, azon ücsörög, és segít főzni. Az ő szobája elég kicsi, és sajnos sötét is, de alváshoz megfelel, van benne egy kényelmes fotel is, abban lehet mesélni este. Már megvettük a nagylányos ágyat is, de még nem mertük beüzemelni... A kertet még nem nagyon vettük birtokba, mert elég hideg van még, de növényeket már locsolt Bori nagyon ügyesen.

Bencével nagyon jól megvannak, erről majd ő is ír, remélem, illetve felkérném a PanniBalu-t, hogy írjanak az itt töltött időről, amiből én kimaradtam dolgozás okán, ha van kedvük vendégblogolni. Bencére visszatérve legfrissebb megfigyelésem, hogy folyton Boriról beszél, voltak nálunk vacsoravendégek kétszer egymás után, és miután Bori lefeküdt aludni, Bence képeket mutogatott róla, és büszkén mesélte, milyen ügyes, és szép. Tisztára mint egy elvakult kismama. :)  Samuval Annával nagy a szerelem, ha itt vannak, csak velük játszik, ma az egyik bögrén látott egy párt, és mondta Samu, Anna, Samu, Anna. Csütörtökön Krisztiánnal is összebarátkozott, aki a kiságyból ki-bemászásra tanította. Kicsivel később Bori elkezdett bemászni, de azt mondta, -Nem tudok bemászni, Krisztián hol van?, majd kiszaladt, és behívta. Hajni altatta, tőle is dalokat rendelt a drágám. Elalvásnál mostanában sokat mesél arról, mi történt aznap vagy előző nap, és nagyon szereti végighallgatni, hogy ki mindenki alszik már. Maci kutyánál hozzáteszi, hogy vauvau, Gabinál mondja, Lilike, Veránál, hogy Gábor. Benedeknél megismétli, hogy Benedek egy nagy sóhajjal, és mosollyal. A szuper CD-t is mindig hallgatjuk, amit Lulutól, Rékától, és András papától kaptunk, András papát mindig vissza kell tekerni. Illetve először hallgatva azt hitte András hangjára, hogy Bence beszél. Lett egy Panni baba is újabban, és ha valamit hamisan éneklek, követeli, hogy a Panni énekelje. Na, szép. (mondjuk ezt tuti én neveltem bele)
Panni által tanított kedvenc mondóka most a Répamese. Erről egy videó is következik majd, egyelőre egy kép, hogy lássátok, mennyire bejöttek az Éva nagymamitól kapott babákok.