Hát megint nem láttam Borikámat két napig. Erre reggel halálra ölelgetett, puszilgatott, van egy ilyen elmosolyodós nyakbehúzós kedveskedő mosolya, na az, kicsal az ágyból. Meg persze ez: - Anya, gyeje máj, mászkáljunk a nappaliba! Ebédnél azt mondja: - Kérek vizet. - Köszönöm, papa. -Töröld meg a kezemet!
A játszótér ma egészen szürreális volt. Odafelé menet beleütköztünk egy családba, Frankie-ékbe, anyuka egyből leszólított, hogy ő ismeri a Borit, Bori pedig tolta Francescát (szép kékszemű, 5 hónapos körüli kislányka) a babakocsijában. Ők nem is arra mentek, de Borit elkísérték, hogy tolhassa a babakocsit. Aztán találkoztunk egy nagy, magas kosaras fekete bácsival, aki magyarul! beszélt Matteo nevű gyermekéhez, nemsokára csatlakozott hozzájuk anyuka is, aki 10 éves koráig élt Erdélyben, majd 15 évig Németországban, és tíz éve él itt, a fekete bácsi pedig a francia férje. Ezután Mayával, és apukájával játszottunk. Nagyon örültem, mert végre felhőtlenül beszélgethettem a négyéves kislánnyal angolul, nem féltem, hogy valamit rosszul mondok. Cuki volt, először nem nagyon válaszolgatott, majd egy idő után szemrehányóan mondta, hogy még nem is kérdeztem, hány éves. majd a libikókán maga elé ültettette Borit, és kedvesen átkarolta. Nemsokára apuka megkérdezte tőlem, ismerem-e a malacos nőt.
Nem egészen értettem, gondoltam, már megint az angolom nem elégséges még a játszótéri beszélgetéshez sem. Akkor mondta, tudom, a malacok, azokat ismerem-e. ??? Találkoztam-e már a malacokkal, na gondoltam magamban, lehet, hogy állatvédő és lenyomozott, hogy malacokat öldöstem. Aztán végül elkezdett mutogatni, mire megfordultam, és miközben elkezdett apró pelyhekben hullani a hó, megjelent a parkban egy váll-nyakörvet viselő elég nagy homokszínű, hosszú szőrű disznó lassan lépegetve, a lábai előtt a füvet legelve. Nemsokára mint azt Maya apukája mellém állva előre bejelentette, egy hasonló tarka disznó is feltűnt a gazdájuktól kísérve, aki mint ami mi sem természetesebb, hangosan vitatkozott valakivel a mobiltelefonján. Egy anyukát láttam még a játszóteret elkerítő kerítésnél a rácsokat fogva bámulni, tényleg elég nehéz volt elhinni, hogy ez a valóság. A gyerekek persze nem akadtak fenn ezeken hétköznapi dolgokon. Amúgy ezen sokat mosolygok mostanában, hogy egy gyereknek igazán semmi nem meglepő. Hiszen a mesékben ott van az oroszlán, miért ne jöhetne akár szembe az utcán.
Az angolul rosszul beszélés félelme bizony gyötör engem, mióta megérkeztem. Idétlenül használom az igeidőket, a múltkor valahogy ezen felülemelkedtem, de most olyan, mintha a legelső alkalom (2008) térne vissza, amikor igen rosszul beszéltem. Ezt onnan is biztosan lehet tudni, hogy egyik este eljött hozzánk vacsorázni két régi kollégám, és mondták Bencének, hogy miért nem beszél Borihoz angolul, ő megtehetné, hiszen sokkal jobban beszél mint én. Ezt amúgy nem bántásból mondták, velük tényleg nagyon jóba lettünk annak idején, egyikük Neha, akivel folyamatosan tartottam emailben a kapcsolatot, ő egy indiai származású, de londoni lány, illetve Tayyaba, aki pedig paki, de a tréningjét ő is már itt kezdte, vele az egyik éjszakám során futottam össze, mert az NTS (londoni Cerny) állományában dolgozik éppen, és jött elszállítani egy koraszülöttet, aki sebészeti ellátásra szorult. Az az este úgy kezdődött, hogy mikor beléptem az osztályra, teljesen olyan volt, mintha el sem hagytam volna ezt a helyet 2010-ben. A régi regisztrárok dolgoztak épp konzultánsként, Tayyaba és az egyik NTS-es nővér, akivel régen többször mentem, állt ott az elszállításra váró gyerek mellett, illetve a nővérek mind régi nővérek voltak, Albert a male nurse mosolygott rám, és Lucita az egyik filippino nővér volt a nurse in charge (főnővér). Már néhány héttel ez előtt volt egy ilyen élményem, hogy el kellett kísérnem egy CPAP-os gyereket egy másik kórházba egy mentővel, és a paramedics-ekkel, az egyikük köszönt, majd mikor már úton voltunk, kérdezte, hogy vagyok, mi újság. Mondom neki, hogy két év után most jöttem vissza, azt mondta, jé, hát pedig neki olyan, mintha nemrég találkoztunk volna. Úgy látszik, pont vele már vittem régen is gyereket...
Bori kapott scootert is Márta nagyitól. Ügyesen közlekedik vele, de nem sokáig, párat tol magán, aztán jön, hogy - Visz, visz. Ezt mondja, ha unatkozik, és nem akar sétálni. Pedig jó hosszan tud már sétálni, a könyvtárból hazáig vezető utat már többször is végig caplatta.
Anyuék amikor itt voltak, jó fáradt voltam, mert egymás után 6 éjszakát csináltam végig, és az utolsó kettő igen fárasztóra is sikeredett. Illetve bosszantó események történtek. Az utolsó előtti éjszakán egy olyan SHO-val dolgoztam, aki minden döntésemet megkérdőjelezte, tette ezt kitartóan egész éjjel, annak ellenére, hogy rendre kiderült, igazam van, illetve válaszképpen nem voltam vele túl kedves. Most először éreztem, hogy tényleg van, akivel nem lehet együtt dolgozni. Második éjjel pedig a Registrar társam nem jött le a szülőszobára segíteni egy újraélesztéshez, hiába kiabált a bleep a nyakában, hogy -Neonatal emergency labour ward, theatre. De vele legalább meg lehetett utána beszélni, hogy ez nem volt valami szép dolog, és hajnali négykor együtt rohantunk a Birth Centre-be, ahol szerencsére már minden rendben volt, csak pillanatnyi alkalmazkodási nehézség miatt adták le a vészhívást. Tehát ezek "busy" éjszakák voltak, így nappal elég fáradt voltam, ami morcosságot eredményezett, és eléggé egy sündisznó voltam.
A hét végére ez kicsit jobb lett, szombati napot nagy kirándulással töltöttük, Bori, és a közben Brüsszelből hozzánk csatlakozó Jancsi életükben első alkalommal voltak a British Museumban, Borinak nagyon tetszettek a szobrok, rohangált fel-alá, és Karcsi nagypapától megtanulta, mi micsoda, a baglyot ábrázoló szobroknál következetesen kiabálta: - Pingvin, pingvin. Jancsi nem keltett akkora feltűnést, csak csendben nyilvánította ki nem tetszését, mennyi kincset hurcoltak ide a britek a világból. Olyan jó idő volt, hogy Bori hulla fáradtan három órát aludt a babakocsijában, miközben mi üldögéltünk egy parkban, elmentünk a Piccadilyre természetesen, hiszen Kelen Károly azt ki nem hagyhatja. Majd belógtunk a Szent Pál katedrálisba az Evensongra. Le is ültünk egy jó kis helyre, az egyik csoport szék legutolsó sorába, mely mögé a babakocsit be lehetett állítani, hiszen gyöngyvirágom még mindig aludt. A
helyválasztás igazi lúzerségnek bizonyult, ugyanis a kórus nem vonult be egyből a helyére, előre az oltárhoz, hanem megálltak egy lépésre az alvó gyermektől, és rázendítettek a miseindító zsoltárra. Felkészültem rá, mikor a levegőt vették, hogy a következő másodpercben anyaoroszlánként rohanva tolom ki az égtelenül ordító Borit, mindegymin keresztül a katedrálisbl, és hátra se nézek. De. Nem ébredt fel, csak akkor, amikor már szép csendben vonultak a kórustagok az igazi helyükre, némileg kuncogtak az ijedt tekintetemen...
A nagyszülők, beleértve Jancsit is, ittléte alatt volt a "nagy virágültetés projekt", vagyis tulipánt, és fűszernövényeket ültetett apa és lánya, illetve Lucától kapott instant kertet is beizzították. A kertben szépen elhelyezett ládákat, cserepeket néhány nap múlva ugyan be kellett hoznunk a konyhába, mert iszonyú hidegek vannak itt, de növekedésnek indultak a növénykék. Bori a várt csodálkozás helyett teljes természetességgel mondja, hogy ott a tulipán hagymáján a zöld szár, de azt hiszem ő is büszke, hogy kertészkedni kezdett a család.
Egy új érzés kerített hatalmába a minap, miszerint is, hogy azt akarom, hogy rám hasonlítson a Bori, valahogy elegem lett, hogy minden facebook képnél mindenki azt kommenteli, hogy jujj, de Bence. Nem tudom, mi ütött belém, de bevallom, hogy ez a helyzet, mely odáig fajult, hogy régi képeket nézegettem magamról, és megelégedéssel láttam, hogy hát tényleg rám hasonlít, pont olyan gesztusai, fintorai vannak, majd kiskori képeket tettem Bori képe mellé a facebookon, és hát a kommentek így is Bence mellett szóltak. Ezért hát úgy döntöttem, mégsem zavar, hogy az apját látja benne mindenki. Miért is kéne, hogy rám hasonlítson? Bori az Bori.
Méghozzá elképesztően szenzitív, nagyon figyel, és mindent megjegyez. Tegnap este például hívta Krisztiánt, menjen vele a szobájába játszani. Krisztián mondta, hogy jó, csak Anikó készít neki két szendvicset, és jön. Majd egy picivel később elindult, Bori megállította, hogy Anikó még nem csinált szendvicset. Betegek voltunk. Bori egy éjszakán át hányt, én harmadnap egész nap. Jött oda, simogatott, mondta, hogy mamának fáj a hasa, hagyott aludni, egy tündér volt. Annyira, hogy mostanában az elalvás nem megy neki nagyon jól, de Bence mondta neki, hogy nekem aludnom kell, és nem tudok, ha ő nem alszik el, szinte azonnal rendesen elaludt. Már megint meg kellett változtatnom az egyik mese végét, amiben az van, hogy a pogácsa elszalad mindenki elől, majd a végén a róka túljár az eszén, és bekapja. A rajzon a pogácsa a róka kezeiben van, mikor a róka szót kimondtam, Bori édesen felkiáltott: - És a róka megölelte a pogácsát, és mutatta a kezével, hogy ölelgeti. Hát erre nem mondhattam, hogy és bekapta...
Az is egy szokása, hogy ha valakihez beszél, a nevén szólítja. Akkor most megmutatom neked, Márti...
És nagyon hiányzik neki mindenki. Felcsillan a szeme, ha egy ismerős nevet hall, mondja nekem, hogy mesélj az Andrisról, Robiról, átmegyünk a Lilihez, Panni iderepül hozzám, elmegyünk a Verához, ha mondom, hogy most nem lehet, mondja, hogy akkor holnap. Luluról kicsit azt hiszi, itt van, és nagyon nevet a mondókákon. Nagyon érződik, hogy milyen jó volt neki a barátokkal, és mennyire hiányoznak neki az emberek. Ha ebbe belegondolok, mindig úgy összefacsarodk a szívem. Ez egy szörnyen nehéz dolog még a rövidtűvú emigrálásban is, persze tudom, hogy neki azért nem annyira rossz ez, egy nagy részét a hiánynak csak én érzem, és vetítem ki rá, és a sok pozitívum, hogy angolul beszélnek hozzá, hogy ú barátokra lel itt is, meg mind jók neki. Eddig nem kötődött tárgyakhoz, mostanra Juli babát nagyon megszerette (igen, az ijesztő meztelen újszülött babát), mindig mondja, ha szomorú, hogy kérem a Juli
babámat. És Juli babának is kell olyan dolgokat csinálnia mint neki. Nóri, Samu és Anna, ők jelentik a biztos pontot. Nórinak még altatnia is be kellett mennie pénteken. Samut egész estén át, és még másnap is szakadatlanul, lankadatlanul figyeli, követi, hívja, játszik vele. És nagyon koncentrál, és a lila takaróban való reptetés úgy látszik, teljesen elkápráztatta, mert azt mindig emlegeti.
Történt még egy érdekes dolog. Azt hittem, hogy Bori már tisztában van azzal, hogy a tükörképét látja a tükörben.
Tegnap azonban azt vettem észre, hogy ül a szekrény tükörajtaja előtt, és fújja az orrát egy zsebkendőbe,
és mondja a tükörképének: - Te is fújod, én is fújom, együtt. Ezután hosszan játszott a tükörképével, oda akarta adni neki a zsebkendőt, és csalódott volt, hogy mikor elengedte, az leesett a földre, többször benézett az ajtó mögé, majd visszanézett a tükörbe, emelgette a lábát, figyelte, hogy a tükörkép is emelgeti-e. Nagyon érdekes volt megfigyelni ezt a játékot. Fel is vettem egy részét videóra, annyira elmélyült volt, nem zavartam meg vele.
A betegségből annyi visszhang maradt, hogy megtanult egy nagyon vicces hangot kiadni a nyálát nem lenyelés hatására, illetve, az üres hasa korgására ezt mondta: - No, nézd csak, mama, valakit mond a hasam.
Bicikliboltban is voltunk, ahol a futóbicikli nyergének rúdjból a tulaj bácsi lefűrészelte az alját, hogy eléggé be lehessen tolni, mert Bori lába csak úgy ért le. Tetszett neki nagyon a piros bicaj, a tulaj bácsinak meg Bori tetszett, mondta nekem, hogy látszik, nem bébiszitterek nevelték, milyen barátságos, jól beszélő, well raised gyermek, és azt is megjegyezte, milyen vicces, hogy magyarul válaszol az angol kérdésekre. Kiváncsi vagyok, igazából mennyit ért, de szokott bólogatni adekvátan, illetve mikor Tayyaba feltette neki a kérdést, Where has Neha gone?, azt mondta szokásos széttárt kezeivel, -Eltűnt.
